Játszótéri merengés az erőszak tanulásáról

Nem régen a lányommal kint voltunk egy nagyobb, felkapottabb játszótéren, ahol sok és sokféle család volt kint a gyerekeivel, ott láttam egy jelenetet, ami ötletet adott poszthoz.

Egy sokgyermekes, szerintem nem túl jól szocializált család gyerekei elég vadul, a szabályok betartása nélkül játszottak. Tolakodtak a csúszdáknál, a szokásosnál hangosabbak voltak, kitűnt, hogy nem simulnak be a közegbe (voltak magyar és külföldi családok is vegyesen). Az egyik sorbanállásnál a kevésbé szocializált család legnagyobb gyereke - nagyjából 7-8 éves - azt mondta az egyik testvérének egy másik, távolabb rohangáló testvérükről, hogy "Én kivégzem ezt a gyereket! Kivégzem!". Majd lecsúszott a csúszdán, mintha mi sem történt volna. Pár perc múlva a statáriumot hirdető legnagyobb testvér összetalálkozott az inkriminált tesóval (kb. 6 éves) és minden további nélkül lekent neki egy hangosan csattanó pofont, majd szaladt tovább. A kisebb gyereket ez nem nagyon hatotta meg, kicsit pislogott, majd ment a dolgára.

Miért volt érdekes ez számomra, miért tartottam szükségesnek ezt leírni? Azért, mert ez az eset jól mutatja, hogy egyes családok, gyerekek hogyan viszonyulnak az erőszakhoz, mennyire az életük része. Nem önmagában a pofon volt az, ami rávilágít a problémakörre, hanem az egész jelenet. Eleve, egy ilyen korú gyerek, honnan ismer ilyen szót, hogy "kivégez" és ilyen kontextusban hogyan használhatja teljes természetességgel. A másik sarkalatos pont a pofon kiosztása volt, ugyanis simán, begyakoroltan ment és szemmel láthatóan nem dühből, indulatból kent le a testvérének egy maflást. A következő sarkalatos pont a pofon fogadása volt, a kisebb gyereket sem hatotta meg úgy a dolog, elkönyvelte, hogy kapott egyet és ment a dolgára, biztosan nem ez volt neki az első.

Ez a mi szempontunkból azért problémás, mert alap esetben a gyereket arra neveljük, hogy ne alkalmazzanak erőszakot, a konfliktusokat próbálják meg kedvesen, kulturáltan megoldani, az óvodában az óvónők fegyelmezik a gyerekeket, ha valamilyen erőszakot alkalmaznának. És ez így megy tovább felnőttkorig, hogy az erőszakkal nem találkoznak a gyerekek, emiatt nem biztos, hogy tudják kezelni, akár a saját, akár a külső irányból érkezőt. Emiatt fagyhatnak le, ha verbális vagy fizikai erőszakkal találkozik egy gyerek, vagy akár egy felnőtt, mert nincsen hozzászokva, soha nem szembesült vele.

Másrészről pedig ne felejtsük el azt a vonatkozást sem, hogy aki úgy nő fel, hogy az erőszak része a mindennapjainak, az (nagy valószínűséggel) nem fog elgondolkozni azon, hogy bántotta a másikat azért, hogy elérje a célját. Simán fog az erőszak eszközéhez nyúlni, mert neki az a természetes. Nem szabad abból a feltevésből kiindulni, hogy a másik biztos nem lépi át határt, mert nem tudhatjuk, hogy a másiknál hol húzódik a határ.

Mit lehet mégis tenni? Vagy már gyerekkorban, vagy utólag felkészülni az erőszak kezelésére; egyrészről megtanulni elviselni és kezelni a kívülről jövő erőszakot, másrészről kontrollálni, irányítani a sajátot. Ezt nem könnyű megtanulni, főleg felnőttkorban, amikor már erősebben berögzültek a minták. Az Önvédelmi Műhelynél vannak olyan kidolgozott, életkorhoz igazított gyakorlataink, amik segíthetnek a agresszió kezelésben. (Tapasztalataim szerint sokan bagatelizálják ezt a problémakört, egészen addig, amíg nem szembesülnek a tényleges problémával. Másoknak pedig nincs annyi empátiájuk - beleérző képességük - hogy megértsék, nem mindenki képes arra, hogy kezelje az erőszakot.) 

András